Flóra levele

Kedves Bea!

Kaptam már életemben rossz hírt, de talán egyetlen sem érintett annyira mélyen, mint a mai. Amikor az orvos azt mondta: felejtkezzem el a balettről, az körülbelül olyan abszurd kérés volt, mintha azt mondta volna, felejtsek el beszélni.

Az az érdekes, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire fontos számomra a balett, és úgy általánosságban a tánc, amikor alig több mint 2 évvel ezelőtt beiratkoztam hozzád a kezdő balettre. 14 évet fecséreltem el az életemből balett, tánc nélkül, és azt hiszem, ezt holtomig bánni fogom. Tavaly nyáron mertem először megfogalmazni önmagam számára, hogy a legfontosabb önkifejező eszközöm a tánc, ezen beül is a balett. Amikor táncolok, akkor tudok önfeledt lenni.

Ezt a felismerést, és ezeket az önfeledt pillanatokat szeretném megköszönni most Neked.

Azért is lehettem önfeledt, mert a balettrúd mellett biztonságban éreztem magam. A balettrúd tökéletes „partner” volt. Nem beszélt vissza, nem lépett a lábamra, és mindig egy helyben maradt. A balettrúd mellett helyén volt az önbizalmam, és mindig éreztetted velem, hogy ÉN EZT MEG TUDOM CSINÁLNI. És néha tényleg meg tudtam csinálni. 

Ezek voltak a csoda pillanatai. Amikor olykor-olykor egy-egy balett órán ott a balett teremben, a tükrök előtt csoda történt. Amikor úgy éreztem magam, mint aki repülni tud. Akkor, ott, pár másodperc erejéig, szép és jó, vagy csak egyszerűen önmagam voltam. Akkor, ott, a lehetetlen lehetségessé, a szivárvány elérhetővé, az üstökös megfoghatóvá vált. Akkor, ott, pár másodpercig közelébe kerülhettem annak a hatodik születésnapom óta bámult és csodált misztikumnak, ami a színpadon történik.

Köszönöm ezeket a pillanatokat! Köszönöm, akkor is, ha csak pár másodpercig tartott. Akkor is, ha többé nem élhetem át. Akkor is, ha nehéz árat kell fizetnem azért, hogy átélhettem ezeket a pillanatokat.

„Hogy mit jelent hattyúnak lenni? Úgy siklani, mint az álom? Fenségesen a tó sima tükrén... És nem menni soha a partra. A szárazon, ahol az emberek járnak, ügyetlen a hattyú. Tán nevetséges is. Ha végigtotyog a parton akkor egy másik madárra hasonlít. Egy libára. Ott kell maradnia a tó tükrén. Némán, fehéren, fenségesen. Nem repülni, pedig madár. Egy dalt tudni, és nem énekelni. Egy életen át, mindhalálig. Emelt fő, hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak. És a dal? Soha...”

Nekem a balett-terem volt a tó. De most a partra vetődtem. Csak a remény maradt, hogy egyszer talán visszamerészkedhetek a part menti sekély vizekre.

Szeretettel

Flóri

Kommentek